Egy alkotó az alkotásról

Azt hiszem, handmadeseknek már ismerős az érzés, mikor mások nem tőlünk akarják meszerezni a kiszemelt terméket, hanem inkább megkérnek ismerőst, anyut, aput, másik kézművest, hogy csináljon "ilyet". Ez valahol fáj, de azt hiszem ugyanúgy le kell nyelnünk, mint a copycat-jelenséget. :/

Én úgy gondolom, egy igazi kézművesnek a terméke nem csak az anyag, amiből készült. Benne van a fantázia, a tervezés, az idő, a pénz, az energia, a precizitás, és nem utolsó sorban: a SZERETET, amit belefektet a munkáiba. Tulajdonképpen minden műve egy darab belőle, a lelkéből, az érzéseiből, egy kicsi önmagából, amit átadhat másoknak.
Nyilvánvaló, hogy szeretné, ha ez anyagiakban megtérülne neki, hiszen a művésznek is meg kell élnie valamiből (ő is lakik, eszik, utazik, öltözködik, meglepi a szeretteit jeles napokon, és az alkotásnak is vannak költségei). De ez nem szükségképpen jelenti, hogy a pénzért csinálja, amit csinál.

Akármilyen pici mütyűrt is adtam el, boldogság volt egy következő rendezvényen viszontlátni valakin.
Minden visszajelző levél, amiben azt írtátok:

"nagyon tetszik!"
"imádom!!!"
"pont ilyet akartam!""azóta le sem veszem!"
"hű, ez még szebb, mint a képen!"

- a pici kreatívos lelkemnek sokkal többet ér, mint a pénz, amit kifizettek érte. Így van ez a saját ötleteimmel és a megrendelésekkel egyaránt, a zsugorcuccokkal ugyanúgy, ahogy a gyantamotyókkal és a neszesszerekkel is.

Az alkotás olyan folyamat, amit nem feltétlenül ért meg mindenki. Hasonlít az álom megvalósításhoz, csak kicsiben. ^^' Hiszen tulajdonképpen megálmodunk valamit, megtervezzük, majd kivitelezzük. Ez már magában is örömet okoz. Az alkotás folyamata azonban "nem csak játék és mese". Egy-egy sikeres darab mögött akár több órányi hibajavítás, korrigálás, visszabontás, selejt földhözcsapkodás, kudarc, sírás és hiszti lehet (az ablakon kidobott alapanyagokról már nem is beszélve). xD Ez velejárója a dolognak. Minden munka egy-egy harc, amit meg kell vívni. Harc az anyagokkal, az idővel, a türelemmel, a szerencsével, de legfőképpen: ÖNMAGUNKKAL.
De a győztes csata ízénél nincsen édesebb!!!
Mikor elkészül, és olyan, amilyenre szerettük volna, és azt mondjuk: megérte a sok szenvedés! ...felemelő.

Ennél csak egy felemelőbb érzés van: amikor a művünk olyasvalakihez kerül, akit boldoggá tesz. Legyen az személyreszabott, rendelésre készült dolog, alapvető Banzaiság, vagy új termék - egy elégedett vásárlónál, egy boldog Banzaistánál nincs nagyobb öröm egy magamfajta Monsternek. ◠◡◠Azért írtam le ezeket, mert talán sokan nincsenek tisztában azzal, hogy mit jelent nekünk az alkotás. Ez nem olyan, mint egy irodai munka, hogy napi x óra megvan, és x pénzt kapok érte, mert kell a családra. Ezt többségünk a "civil" munka mellett csinálja. Ez egy hobbi, az önkifejezés eszköze, valami, amiben kiteljesedhetünk...
Hogy miért csak hobbi és nem hivatás? Lássuk be, a történelem során a művészek (legyen az író, költő, festő, akármi) általában filléreken tengődtek. Sajnos, ez ma sincsen másként. Ennek több oka is van, ebbe most nem folynék bele. A lényeg: egy termék ára összetett dolog, de ha nagyon le akarom egyszerűsíteni, akkor is alapanyag + órabér. Ebből persze lehet engedni, de akkor hamar azon kapja magát az ember, hogy szinte ingyen osztogatja munkája gyümölcseit. És nincs annál lehangolóbb számomra, mintha a művemet valaki csak azért veszi meg, mert olcsó. Ne! Azért vegye meg, mert tetszik neki! Egy kézzel dolgozó művész olcsóságban amúgysem versenyezhet a tömeggyártott termékekkel. Teljesen más kategória.

Kaptam már olyan kritikákat, hogy amiket készítek, azok "túl tökéletesek". Nincs rajtuk jellegzetes kézműves "hiba" (maszat, ujjlenyomat, tökéletlenség). Nos, én kínosan törekszem a legjobbra. Nagyon figyelek a munkám tisztaságára, a kezem tisztaságára, a precíz vonalakra, a lecsiszolt élekre, a megfelelő arányokra, hogy olyan tárgy kerüljön ki a kezeim közül, amire büszkén mondhatom, hogy én készítettem. Így ezt a kritikát tulajdonképpen bóknak vettem. (Bár én szinte minden darabon látom, hogy bizony valahol van "hiba")
De itt és most kijelentem: Minden Banzaiság az én két kezem munkája! A kis koponyákat nem ebayről rendelem, és csak felragasztom egy csatra, hanem én terveztem, vágom, csiszolom, rajzolom, színezem, sütöm, festem, lakkozom, stb. (a fúziós bejegyzésben kaphat erről némi képet, aki kíváncsi). A gyanta cuccokat sem mástól veszem, hanem magam öntöm (mondjuk az első gyantás bejegyzéseimben kicsit írtam is a dolog nehézségeiről).

És az új termékek is egytől egyig az én munkáim. A kis kokeshi babákat valóban nem én festem a filcre, de ezt nem is állítottam soha. Viszont a csipkét köré kézzel varrom fel (gondosan szembe hajtva), ami nem kis munka, és had ne mondjam, mennyi ujjböködés... >.< A munka többi része ugyan géppel történik, de annak is megvan a maga technikája, és az sem 2 perc (a következő cikkben bővebben fogok írni a textil neszesszerekről). A filc tasikon kevesebb a gépi munka, és több a kézi, hiszen minden egyes pelenkaöltés kézzel kerül rá.
Aki még mindig nem hiszi, hogy ez nincs kész pikk-pakk, annak ajánlom figyelmébe a következő cikkeimet, de ide is jöhet megnézni, mennyi idő alatt és miből készül egy-egy szépség!

Továbbra is arra fogok törekedni, hogy a munkáim még igényesebbek legyenek. És ha valaki mégis úgy dönt, hogy inkább varrat egy másolatot mással, szíve joga. De nem érzem úgy, hogy szégyellnem kéne annyit kérni a munkámért, amennyit szerintem ér. Nem a meggazdagodás miatt, ez inkább egy fajta büszkeség. De persze, melyik alkotó ne szeretne pusztán a munkáiból megélni? nem fényűzően, csak átlag színvonalon. Mert abból élni, amit nagyon szeretsz csinálni - valljuk be -, a legjobb dolog a világon!